Évekkel ezelőtt, amikor nekem még nem voltak gyerekeim telefonon felhívott az egyik 3 gyermekes barátnőm. Teljesen eufórikus hangulatban volt. Amikor rákérdeztem, mi történt vele, elkezdett nevetni.
Egy élelmiszerboltban volt, egy kisváros egyik ABC-jében. Nevetve mesélte, hogy 3 éve nem volt ilyen élménye, hogy egyedül van egy boltban. Ahhoz a polchoz megy, amelyikhez csak akar, annyi időt tölt el előttük amennyit csak akar. Egészen szürreális beszélgetés volt. Mindketten éreztük, hogy ezen sírni is lehetne valójában…
De mi inkább nevettünk! Vele nevettem, mert nagyon szerettem őt, de valójában nem éreztem, miről beszél. Tudtam, hogy 3 kisgyerekkel van otthon, és nincsen a férjén (aki baromi sokat dolgozott) kívül segítsége. Tudtam, hogy nagyon kemény lehet, de még a saját bőrömön nem éreztem, mi ez.
Eltelt néhány év, és a kisfiam is óvodás lett. Egy szeptemberi napfényes reggelen, becsuktam magam mögött az óvoda ajtaját. Úgy éreztem magam, mintha sokáig csak aprókat lélegeztem volna, és most végre vehetek egy igazán nagy levegőt. Kicsit olyan, víz alól feljövősen…
Előttem állt az egész délelőtt. Simogatva sütött a nap, a levelek színesedtek, a fények és a levegő illata megváltoztak a nyárhoz képest. (Ha még nem derült volna ki, óriási őszimádó vagyok gyerekkorom óta.) Egészen különleges lelkiállapotba kerültem… Sétáltam órákon keresztül a városban, ráérősen, egyedül. Persze, néha utat tört magának a lelkiismeret-furdalás:
Biztosan jól érzik magukat a gyerekek? Jól érezték. 🙂
Mi lesz a felhalmozódott feladatokkal? Megvártak. 🙂
Jó ötlet “elfecsérelni” ennyi időt? Jó volt. 🙂
Eszembe jutott az a régi beszélgetés, és akkor már nemcsak értettem, de éreztem én is, amit a barátnőm érzett akkor.
Én is sokat voltam egyedül a gyerekekkel, de volt, van egy anyósom vidéken, aki a munkája mellett sokat segített, és a férjem is támogatott. Sokan, sokkal kevesebb segítség nélkül kénytelenek boldogulni. Ők is vágynak erre az érzésre.
Valahol mindannyian egy cipőben járunk…