Meglepetés a hivatalban

Sokszor meséltem már arról a gyerekeimnek, hogy úgy beszéljenek és viselkedjenek az emberekkel, ahogyan ők is szeretnék, hogy  velük bánjanak.

Nem gondoltam, hogy egy elég nyűgösen induló ügyintézésből egy olyan “oktatófilm” kerekedik, amely akkor sem lehetett volna tökéletesebb, ha megrendelem.

A történet egyszerű:

Ügyintézés, este 19 óra.

Recepció: Sajnos, már nem tudnak számot adni. Hárman érkeztünk. Volt, aki ordítozott. Volt, aki fenyegetőzött. Elmondtam miért jöttem és tanácsot kértem, mit tehetünk ebben az esetben, majd nyugodtan várakoztunk. Egyik előbbi megoldásban sem hiszek.

Érdekes módon hozzám fordult a hölgy: “Ha egy picit várnak, beszaladok a kollégákhoz és megkérdezem, mit tehetek.” Várakoztunk, majd megkaptuk a bebocsátásra feljogosító számot, elsőként a csapatból. Mindezt ordítozás, és fenyegetőzés nélkül.

De még mindig nem ért véget az “oktatófilm”.

Szólítottak bennünket a pulthoz. Az előző ügyfél még kérdezgette az ügyintézőt, így itt is várnunk kellett picit. Közben lehetőség volt mindenkit, és mindent megfigyelni. Köztudott, hogy a gyerekek memóriája zseniális. És tényleg! Minden elhangzott mondat rögzítésre került. Közben végzett előttünk az úr és közölte az ügyintézővel, hogy minősíthetetlen a stílusa, és még életében nem találkozott ilyen emberrel. Nem idézem szó szerint…

Itt léptünk a pulthoz. Egy rendkívül fáradt, és elgyötört arc nézett rám. Köszöntem, majd nyugodt hangon elmondtam, mit szeretnék. Nem is volt egyszerű az ügyem. A hölgy mindvégig segítőkész, és korrekt  volt. A gyerekhez is kedvesen szólt,  többször is. Tényleg nem mosolygott, de nem vagyunk egyformák…

Miután kijöttünk rögtön tudtam, hogy jön a kérdés: “Anya, mi történt most ott bent? Miért beszélt az a bácsi olyan csúnyán szegény nénivel? Biztos csak fáradt volt, azért nem mosolygott. De velünk kedves volt…”

Ha megrendeltem volna akkor sem sikerülhetett volna jobban a demonstráció.

Nem hiszek az agresszív, vagy a passzív kommunikációban. Nem hiszem, hogy ordítozással és fenyegetőzéssel, vagy a saját igényeink  visszaszorításával, az ún. “alámenéssel” hatékonyan lehet együttműködni másokkal.

Az asszertivitásban, az önérvényesítő kommunikációban hiszek.
Működik! 🙂

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük